こんばんわ～
Ha a lustaság fájna, te már ordítanál. Sokszor hallottam ezt a mondatot, sőt, néha még én is mondtam magamnak. Viszont nem emiatt nem írtam blogot mostanában.
Nyár elejéhez képest nagyon sok dolgom volt az elmúlt időszakban. Munkám még mindig nincsen, és valószínűleg egy darabig nem is lesz, mivel nem lenne rá időm még egészen a hónap közepéig.
Még az előző tanévben hallottam egyik kedves japános szaktársamtól, Attilától, aki nem mellesleg Japánban tanul ösztöndíjjal még egészen Augusztusig, hogy 2 éve segített kis hazánkba érkező japán diákoknak a költözésben és hasonlókban. Ahogy hallgattam nagyon fellelkesültem, és az előző évben megkérdeztem, hogy nem tud-e engem is beszervezni valahogy. Pár nap múlva már írt is, hogy szólt Riekónak az irodából, aki ezt az egész segítsünk az ide jövő diákoknak dolgot szervezi, hogy mennék, és nagyon szívesen vennék az én segítségemet is.
Mielőtt tovább írnék arról, hogy végül mit is csináltam, milyen volt és kikkel találkoztam, szeretnék egy kicsit pontosabb leírást adni arról, hogy mi is ez az egész egy picit pontosabban, hiszen én sem tudok nagyon sok részletet... Működik Budapesten egy Japán iroda, ami minden évben fogadja és segíti a Magyarországra jövő tanulni vágyó japán diákokat (vagy éppen felnőtteket). Az ide "látogató" japánok mindegyike magyarországi orvosi egyetemen szeretne tanulni, azonban ehhez szükségük van egy biztosabb alaptudásra, és az angol nyelv pontosabb elsajátítására is, mivel a legtöbben éppen hogy csak beszélnek angolul, ez a nyelv viszont szükséges lesz majd későbbi egyetemi tanulmányaik során. Így először egy orvosi előkészítő, úgynevezett pre-med iskolába kezdenek el járni (McDaneil Collage), ahonnan 1 év elteltével sikeres felvételi vizsga esetén tovább mehetnek az egyik orvosi egyetemre (értelem szerűen arra, amelyikre sikeres felvételi vizsgát tettek).
Visszatérve a történtekhez. Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy én is segíthetek. Amikor pedig megkaptam az emailt, hogy az adott napon mikor és hol kéne lenni, és mi lesz a pontos feladat, izgatott lettem. Egy japán lánynak segítettem a gyülekezési ponttól nem messze elhelyezkedő újdonsült otthonába beköltözni. A lakásban ellenőrizni kellett több dolgot is, amikről kaptunk is egy kis listát, nehogy véletlenül kihagyjunk valamit. Az akkori főbérlő nagyon kedves volt. Mindent készségesen megmutatott és elmagyarázott nekünk, persze angolul, de úgy láttam nem volt nagyon gond a megértéssel. Ezután bankszámlát kellett nyitnunk, ami elég bonyolult lett volna egyedül, viszont a bankban összefutottunk a másik, hasonló cipőben járó japánnal, így végül a két japán remekül megbeszélte egymás között a dolgokat. Mikor több óra elteltével végre sikerült a bankban mindent elintézni, elmentünk ebédelni, majd véget is ért a napunk.
Idén szinte el is feledkeztem erről, így nagyon meglepett, mikor egy újabb emailt kaptam Riekótól, hogy idén is ráérek-e segíteni, és hogy ha tudok, szóljak másnak. Rögtön írtam is Claunak, hogy ráér-e aznap. Azért rá gondoltam, mivel ezek a japánok nem nagyon tudnak angolul, Clau viszont nagyon jól beszél japánul, így biztosan tudna velük beszélgetni. Egy kis idő elteltével kaptam egy másik emailt is, hogy egy nappal a költöztetés előtti napon, majd egy másikat, hogy a költözés utáni napon is ráérünk-e. Kicsit meglepődtem, de nagyon örültem neki, hogy idén több napot is mehetek és nem csak a költöztetésnél kell segítenem.
Így történt, hogy Június 17-én délután A Deáktól nem messze egy étterem előtt néhányan összeverődve vártuk, hogy a japánok végezzenek az ebéddel. Sajnos Clau végül mégsem tudott jönni aznap, mivel 2 tanár előadására ment, akik a Josaiból látogattak el az egyetemünkre. Amikor elkezdtek kiáramlani a szabad térre kicsit megszeppenve éreztem magam. Olyan sokan voltak, és egyikük sem beszéli az én nyelvem. Kicsit ijesztő volt, de ezt a félelmem elnyomta a izgatottság. Hiszen mégis csak japánokkal fogom tölteni a délutánom, és ha nem is tudok még annyira japánul, most lehetőségem nyílik arra, hogy gyakoroljak. A program az volt, hogy megmutatjuk nekik az Aréna plázát és az oda vezető utat. Az Arénában csoportokra bomlottunk, a szerint, hogy ki melyik boltba szeretne bemenni a közös tescózás előtt. Én a Rossmannos csoporttal tartottam végül, hogy velük is legyen valaki, aki legalább egy kicsit beszél japánul. Akadtak is kisebb problémáim evvel kapcsolatban, hiszen a tudásom nem terjed ki, hogy a különböző samponok és arckrémek közötti különbséget elmagyarázzam... (。_。)
Azért valahogy sikerült mindenkinek megvennie amit akart, és miután körülnéztünk a Tescóban is, visszaindultunk a szállodájukhoz. Visszafelé lemaradtunk 4-en a csoporttól. Egy magyar nő, aki a Károlin tanult és nagyon jól beszél japánul, és két japán lány. Nagyon jól elcsevegtünk és jól éreztük magunkat.
Másnap már a Clauval megbeszélt találkozó felé tartottam sétálva, hiszen még nagyon sok időm volt, mikor megpillantottam a villamoson egy nagyon feltűnő frizurát hátulról. Azonnal a telefonom után kaptam és tárcsáztam Clau számát, majd szinte belekiabáltam, hogy azonnal szálljon le, mindjárt ott vagyok, várjon meg! (ノ＞▽＜。)ノ Nagyon vicces volt. Végül együtt elsétáltunk a gyülekezőponthoz, majd különváltak útjaink. Én a hozzám beosztott két lánnyal és a főbérlővel taxiba szálltam, mivel a lakásaik kicsit messzebb voltak. Én próbáltam néha témákat felhozni, amire felfigyelt a taxisofőr és a főbérlő is, és mosolyogva néztek, hogy én tudok japánul? Egy picit... Idén sokkal nehezebb volt a listán való átfutás. A lányok nem nagyon értettek angolul, így nagyrészt nagy szemekkel néztek engem, hogy fordítsam le mit mondott a főbérlő. (@_@) Az én japán tudásommal ez elég nehézkesen ment, valamit inkább én is angolul mondtam, csak máshogy így azért nagy nehezen sikerült annak a listának a végére érnünk.
Ezután elmentünk trolival az iskolájukhoz, majd az Árkád felé vettük az irányt. Először megebédeltünk, majd benéztünk néhány ruhaboltba, ahol szinte folyamatosan azt hallgattam, hogy "Ez tényleg csak ennyibe kerül?" "Mennyire megéri!" "Japánban ennyiért nem kapsz a ruhaboltban semmit..." "Milyen olcsó!" és hasonlóak. Hát igen. A különbség Japán és Magyarország között itt is meglátszik... Végül Moe, akivel az előző napon is beszélgettem már, vett magának egy felsőt, de csak úgy megvette felpróbálás nélkül. Csak én próbálok fel minden ruhát, mielőtt megveszem? ( ・◇・)？
 |
| Ajándék a lányoktól. A nagy csomagban egy legyező (uchiwa) és 2 kisebb Mickey egeres mosózsák van, mígy a Minnie-s kis zsákocskában Mickey egér fejes cukorkák vannak. |
A következő napirendi pontunk az Ikea volt. Találkoztunk Clauval és a vele tartó japán lánnyal is, így innentől kezdve már 5-en folytattuk tovább utunkat a hatalmas árukkal teli térben. Én most voltam emlékeim szerint először az Ikeában úgy ténylegesen, és meg kell mondanom, nem csodálnám, ha valaki eltévedne benne...^^" Jó sok mindent sikerült vásárolni, így hát Clauval besegítettünk a dolgok cipelésében. Az utolsó uticélunk az Interspar volt, ahol a még szükséges, de máshol nehezebben, vagy drágábban beszerezhető árukat vettük meg, mint például a mosópor, szemeteszsák, mosogatószer... Mi a mosóporoknál és öblítőknél szerintem körülbelül fél órát töltöttünk, míg Clauék olyan 5 perc alatt elintézték az egészet. No sebaj. Mikor már mindennel végeztünk, elindultunk a nagy szatyrokkal és szárítóval visszafelé. Még mielőtt eljöttem, búcsúzásként kaptam mindkettőjüktől ajándékot, majd szorgos integetések közepette elváltunk egymástól. Nem búslakodtam, hiszen másnap ismét találkoztunk.
(Zárójeles megjegyzésként leírnám, hogy ezen a napon rohantam is találkozni Katával, hiszen mindketten Dalmánál, közös magyaros szaktársunknál aludtunk. Nagyon jó kis este volt. Előtte söröztünk, voltunk Dalmáék kocsmájában is. Jó sokat beszélgettünk és még egy szappanoperába illő vitának is szemtanúi lehettünk.)
Másnap Dalmáéktól kicsit késve indultunk el, amire még rátett egy lapáttal a nagy forgalom, így nem sikerült a megbeszélt időpontra a megbeszélt helyszínre érnem. Szerencsére nem késtem sokat, így a villamosmegállóban beértem a népes kis csapatot. A Vásárcsarnokhoz mentünk. Ott ismét csoportokra bomlottunk. Először kicsit össze-vissza volt az egész, de végül sikeresen kialakult a mi kis 9 fős csoportunk. Egész jól elbeszélgettem már velük japánul, ami számomra is meglepő volt. Persze most ne nagyon bonyolult dolgokra gondoljatok... Mindenesetre hozzám képest már ez is nagy teljesítmény. (^・ω・^ )
Vettünk különböző gyümölcsöket, zöldséget, tojást és darált húst is, aminek sikerült is megjegyezni a nevét, így gazdagítva a szókincsünket. A vásárcsarnok után a közeli ázsia boltba mentünk, majd a kis Tescóba, és végül a nyugatinál lévő mekibe. Még a nap elején vetette fel az egyik lány, hogy szeretne abba a mekibe elmenni, mert azt mondják nagyon szép, és nagyon híres. Nos. Ez a lány egy másik csoporthoz került, így nem tartott velünk, de mi azért elmentünk mekizni. Ebéd közben sem unatkoztunk. Az egyik fiú bűvésztrükkökkel szórakoztatott, majd a neveiken nevettünk egy jót, hiszen sokuké eléggé hasonló volt: Yuu, Yuuta, Taiki, Taisuke, Keisuke, Eri és Moe.
Evés után a Media Marktba mentünk, ahol Eriék vettek hajszárítót és turmixgépet, valamint Taisuke és Keisuke egy szobamérleggel távoztak. Nagyon jól éreztem magam egész végig. Végre gyakorolhattam a japánt és egy remek, vidám társasággal tölthettem a napot. Szomorú volt, hogy el kellett búcsúznunk tőlük, ezt mindketten így éreztük Clauval, de hát az idő múlik.
Remek 3 nap volt ez, amit valószínűleg soha sem fogok elfelejteni. Ezzel búcsúznék is.
またね~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése